"Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: a nő."

Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
          Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
          Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
          körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
          testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
          Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
          túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
          sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.
Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
          kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
          lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
          nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
          hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
          egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
          s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
          Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
          Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték
          illata; édes akácfa-virág dús illata, kedves
          szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
          szőke hajának fűszeres illata, ifju szerelme
          ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos
          huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
          Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
          félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban.
          Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!

Dsida jenő / részlet /

Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
          kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
          éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
          nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
          hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
          nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
          nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
          s főként Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
          felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.
          Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
          hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
          mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
          jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége.
          Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
          fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
          És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
          kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
          rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
          csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
          tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
          jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
          örvendezve az emberek és a kutyák örömének.
          Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
          csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:
Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!

Dsida Jenő